Erotika Woody Allen Vicky Cristina Barcelonájában

Woody Allenről úgy hírlik, hogy ő az a tipikus neurotikus figura. Nos, ha értelmi zavarokban nem is, érzelmiekben biztosan nincs hiány Woodynál. Az élet, az érzelmek, a szerelem, a szex értelmére keresi a választ. A Vicky Cristina Barcelonában pedig azt a választ kapjuk, miszerint: „Az élet élvezetéhez el kell fogadnunk, hogy az életnek nincs értelme.”.

Az 1935. december 1-jén született rendezőt, írót, humoristát csak neurotikus New York-inak hívják. Miután lerágta az összes filmes ötletcsontjáról a húst, elhagyta New Yorkot és Londonban kezdett el forgatni. Londont megunván a választása Spanyolországra esett. Ezzel kapcsolatban több nyilatkozatot is tett: „Amikor nekifogtam a forgatókönyvnek, végig arra törekedtem, hogy Barcelona egy külön személyisége legyen a történetemnek. Tisztelegni akartam egyik kedvenc városom előtt, ráadásul Spanyolország már régóta a szívem csücske. Ez a szépség és az érzékenység városa telis-teli romantikával. Egy ehhez hasonló sztori csakis olyan városban eshet meg, mint Barcelona vagy Párizs.”

Barcelonán kívül még Oviedoban és Aviés-ben is forgattak, hiszen ezek a városok is ontják magukból a romantikát. A spanyolok egyébként is nagy csábító hírében állnak. Nincs ez másképp Juan Antonioval (Javier Bardem) sem, aki a spanyol macsótípus megtestesítője a filmben.

A két lány: Vicky (Rebeca Hall) és Cristina (Scarlett Johansson) nyaralni indulnak 2 hónapra Barcelonába Vicky rokonaihoz. Vicky a katalán kultúrát tanulmányozná, Cristina azonban az igaz szerelmet és a kalandot keresi. Az erotikus töltet ebben a filmben szerintem ott kezdődik, mikor a 2 hölgy elmegy kiállításra, és Cristina meglátja Juan Antoniot. Ekkor megcsillan az a bizonyos fény a szemében, ami a nőknél akkor kezdődik, mikor elkezdenek érdeklődni az elérhetetlennek tűnő, ám annál sármosabb férfi iránt. Az este úgy alakul, hogy Antonio felajánl egy utat Oviedoba (persze magángéppel) es fakultatív szeretkezési lehetőséget Vickynek és Cristinának. Vicky természetesen ellenzi a dolgot, hisz jegyben jár egy nagyon gazdag és nagyon amerikai férfival. Végülis beadja a derekát ő is, de csak városnézés céljából. Mikor elérkezik az este, Juan Antonio rákérdez a lényegre, melyik lány szeretne felmenni hozzá a szobába borozgatás után. Vicky nem, evidens, azonban Cristina nagyon is, és lányos bájjal bejelnti, hogy ez esetben Juan Antonionak el kell csábítania őt. Forró csók immár Juan Antonio szobájában, majd Cristina rosszul lesz, gyomorfekély. Maradt tehát egy Vickynk, akit megkér a hódító spanyol, kísérje el édesapjához. Az édesapa egyébként Woody Allen szócsöve is lehetne, csakúgy, mint a narrátor, aki az egész filmet végigmeséli, mint egy kívülálló, ám nagyon is a két főszereplőnő lelkébe lát; tudatja velünk érzelmeiket, vágyaikat.

Az estét Vicky és Juan Antonio együtt tölti, vacsora, bor, majd a szintén spanyol macsó flamencogitárost hallgatják játszani kettesben. Az együttlét meglehetősen romantikusra sikerül, majd a jelenet egy olyan képpel zárul, ahol lelassítva a két szereplő eltűnik a fák lombja alatt. Ez persze mindenkinek nyilvánvaló, hogy ez egy szeretkezésre utal; íme tehát a romantikus és egyben erotikus, meg nem mutatott szeretkezés. Vicky ezek után kerüli Juan Antoniot, miközben Cristina összeköltözik vele. Erotikus jelenetben nincs hiány, földön szeretkezés, forró csókok. Szenvedély, költészet, fotózás, művészlelkek. Egyik szeretkezésük alkalmával azonban megjelenik Juan Antonio exfelesége, María Elena (Pénelopé Cruz), egy elvetemült, őrült és beteges figurát alakít, aki öngyilkossági kísérlete miatt a férfihoz költözik. Ekkor gabalyodnak végképp össze a szálak, hiszen María Elena és Juan Antonio kapcsolata se-veled-se-nélküled kapcsolat, de közben persze Cristina még ott él velük. Ekkor csúcsosodik ki az erotika a filmben.

A szerelmi háromszögben a két nő nem csak a férfiért él-hal, hanem egymásért is, ami valamifajta szexuális devianciaként is felfogható. Élik életüket hármasban, María Elena olykor Cristinával, Cristina Juan Antonioval, egyik jelenetben pedig egy hármas csóktengernek lehetünk szemtanúi. Cristina erről úgy beszél Vickynek és férjének, mintha egy izgalmas kaland lenne az egész. És valóban, az is, azzal a különbséggel, hogy szerintem ő hosszabb távra tervezte a kapcsolatot. Festegetnek, szeretkeznek, és hihetetlenül szabadok.

Vicky közben Juan Antonio társaságát élvezi egy forró csók és szenvedélyes dialógus közben, persze María Elena is ekkor őrül meg, elkezd lövöldözni, és a film gyakorlatilag véget is ér. María Elena és Juan Antonio újra szétmennek, hiszen Cristina volt a hiányzó láncszem az életükben, ami összetartotta őket, és most ő is elment.

Allen az aktust magát sosem mutatta a filmben, ellenben sejtetett és azt leplezetlenül megmutatta, milyen két gyönyörű nő kapcsolata, akiket egy férfi köt össze lelkileg. A filmmel és a bemutatott szerelemmel kapcsolatban ezt nyilatkozta: „Nem mély üzeneteket akartam közölni a szerelemről, de ha tényleg élő karaktereket teremtünk, és hagyjuk, hogy kapcsolatba kerüljenek egymással, a következtetéseket már úgyis a nézők fogják levonni.”.

Scarlet Johansson hozza lányos báját, impulzív és mindenre nyitott, ami kalandossá teszi a mindennapjait. Visszatérő szereplő Allen filmjeiben (Match Point, Füles), hiszen varázslatos mosolyával, az őt körülölelő bájjal és szőke fürtjeivel mindenkit elkápráztat. Filmbeli jellemét Vicky mondja el: „…mert agyilag kamasz és romantikus lélek, ezért önpusztító; tehát egy röpke pillanatnyi szenvedélyért teljesen, de teljesen megfeledkezik minden lehetséges felelősségéről.”.

Juan Antoniot megtestesítő Javier Bardemről a következőket mondta a rendező: „Talán ő az egyetlen színész a világon, akit el tudtam képzelni erre a szerepre. Egy spanyol ajkú színészre volt szükségem, aki úgy tud lehengerlően karizmatikus és szexi lenni, hogy közben konvencionálisan szép legyen, és közben mélységei is vannak. Több filmjét is láttam, és rajongtam a munkáiért. Szerettem volna vele dolgozni, de nem tudtam, hogy össze-e jön az életem során valaha.”.

Saját véleményem szerint a filmnek az az egyetlen hibája, hogy a rendező nem engedi a színészeket kibontakozni, túlságosan karakterisztikusak a figurák, habár a María Elenát megtestesítő Pénelopé Cruz igencsak kikiabálhatta magát a forgatáson. Pénelopé Cruznak egyébként is megvan az a spanyolos, szenvedélyes, egzotikus és erotikus jelleme.

A sablonos, ellentétes szerepek ellenére a színészgárda kiváló, és a film mélyen elgondolkodtat minket, hogy mi éri meg a különböző áldozatok árán az életben. Hogyan lehetünk boldogok (ha csak két kerek hónapra), és hogy ha egy úttól várjuk, hogy életünk megváltozzon, az még nem jelenti azt, hogy mi is meg fogunk változni.

A konklúzió tehát az, hogy a szerelem keresése lehetséges, megtalálása már nemigen. Igaz szerelem pedig nincs, hisz a szerelem múlandó, az erotika, a testi kapcsolat (legyen hetero-, homo-, biszexuális bárki) állandó.

Cigányút (Choke)

A magyar cím szokás szerint erősen félrevezető lehet, bár kivételesen nem a magyar filmforgalmazóknak, hanem a tréfás magyar szóképzésnek köszönhetően. A cigányút - eredeti címén Choke - ugyanis Chuck "Fight Club" Palahniuk regényéből készült, és egy szexfüggő , cinikus alakról, Viktor Manziniről szól, aki mindig szándékosan félrenyel az étteremben, hogy megmentői kiélhessék altruista ösztöneiket, főleg zsebpénzosztás tekintetében. Viktor egyébként főállásban sem egy atomfizikus: skanzenfaluban alakítja a 18. századi ír parasztot szintén szexmániás haverjával, akinek legnagyobb tragédiája, hogy grafikusként mindent szebbre rajzol, mint amilyen.

Viktornak apából túl kevés, anyából túl sok jutott, előbbiből mennyiségi, utóbbiból pedig minőségi értelemben. A főhős - egyébként sem komplett de legalább túlvédő - anyjával főleg a feedbackekben ismerkedhetünk meg amelyekben a nevelőszülőtől nevelőszülőig vándorló kis Viktort urbánus túlélőtechnikákra tanítja, miközben érzelmi zsarolással láncolja tökéletesen magához. Nem csoda, hogy a harmincas éveiben járó főszereplő ennyire degenerált lett.
Viktor Manzini pszichodámája tehát ez a film, akinek minden oka megvan gyűlölni az anyját, mégis az ő szolgálatába állítja egész életét. Hiszen még a pénzkereset előbb felvázolt agyalágyult módjával is Alzheimer kórossá váló anyjának kezelését finanszírozza.
Ebbe a díszletbe toppan be a feltűnően csinos új doktornő, dr. Paige Marshall, aki közvetítőnek ajánlkozik anya és fia között, hogy sikerüljön kideríteni Viktor valódi apjának a kilétét. A doktornő végül olyan felfedezésre jut, ami a Da Vinci kódhoz hasonlatos botrányt robbanthatott volna ki... ha ez egy jó film lenne.
De ez sajnos nem mondható el róla, és ezért csak részben a rendező a ludas, (bár sokkal innovatívabbnak kellett volna lennie) a hibát inkább Palahniuk könyvében kell keresnünk. A hülye nevű író a Fight Club óta egyre görcsösebben szeretne polgárpukkasztani, ami sajnos nem sikerül neki. A minél bizarrabb díszletek felállítása még jól megy, de a történet már nagyon nyögvenyelős, és nem is túl izgalmas. A filmben alkalmazott narrációról pedig már az "Adaptáció" óta tudjuk, hogy a gyengék fegyvere :) Manapság minden okos(kodó) történetében kell egy hátezmindentmegváltoztat csavar is, talán a "Közönséges búnözők" óta, amit én már kicsit unok. Különönösen, hogy a Cigányútban ez annyira felesleges, mesterkélt és érdektelen, hogy ennél rosszabb befejezést nehéz lett volna megalkotni (biztos szorított a kiadói szerződésben lefixált határidő...)
Sajnos a könyvben található legötletesebb poénok nem kerültek be a filmbe (egy csimpánzzal a seggébe sültgesztenyét dugdostató tarzanruhás hájfej, meg az anya pornóhipnotizőri állása)
A főszereplő (Sam Rockwell) alakítása azonban nekem furcsamód tetszik, és bár a történet nem is áll össze, meg elég lagymatag, a karakterek jelleme tűrhetően kidolgozott.

6 és negyed / 10

Gettómilliomos

Főszereplőnk, a mumbay-i nyomornegyedből származó teahordó srác sem nem okos, sem nem szép, tehetsége sincs igazából semmihez. Élete csupa szívás, ám ez nem szegi kedvét, hogy egy jobb életről álmodjon. Ezért jutalma egy hiba a mátrixban, aminek következtében életének minden meghatározó mozzanata válasz a Legyen Ön is Milliomos egy-egy kérdésére. Az indiai vágóistvánnak gyanús lesz a fél analfabéta fiú magabiztos szereplése, ezért a biztonság kedvéért sittre juttatja. Persze a film Smith ügynökei - a helyi zsaruk - nem szeretik a metafizikai handabandát ezért hősünket kínvallatással próbálják szóra bírni, aki Jung szinkronicitás elméletének felszínes ismertetése helyett konok hallgatásba burkolózik. Végül mégis elmeséli, hogy a kérdésekre életében mikor és hol kapta meg a választ, így derül fény a fiú kegyetlen - ám Indiában korántsem egyedülálló - élet történetére.

A "Gettómilliomos" legnagyobb erénye, hogy a feszültséget folyamatosan fenn tudja tartani, így a film végéig nagyon pörög a cselekmény. Ez főleg abból áll, hogy egyik sokkból esünk a másikba. Ezzel el is jutottunk a film másik nagy erényéhez a naturalizmushoz, amivel a mumbay-i legalsóbb népréteg kegyetlen mindennapjait mutatja be. Ez a népréteg egyébként a város népességének 55 (!) százalékát teszi ki, ami több mint tízmillió nyomorban élő embert jelent. Ezeket az nyomorban élő embereket a legautentikusabb színészek, a nyomorban élő emberek játsszák el, így a rendezőnek még nagyobb erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ilyen profi minőségű alkotással álljon elő. Danny Boyle megérdemelte az Oszkárt, még az idei nagyon erős mezőnyben is. A történet szövés és az operatőri munka is rendben van, nem beszélve a remek aláfestő zenéről.

A következő autentikus mumbay-i filmig 2011-ig vagy még tovább kell várni, akkor mutatják ugyanis be a Shantaram c. filmet, aminek a könyv változatát Indiában minden második turista hátizsákjában megtalálhatjuk.
Tudom, hogy divat fikázva kritizálni, de én felvállalom, hogy nekem nagyon tetszett a film, és tőlem megkapja a 10/10-et.

Láttuk (review)

Layer Cake (2004) imdb:7.4
Torta

"One more thing young man: always remember the art of good business is being a good middleman."
Esetünkben pedig az említett good middleman (jó elosztó) pedig nem más, mint Daniel (csücsörítős James Bond) Craig. Igen jólolvastad a legutóbbi 007-est játszó figurát ismerhetjük egy kicsit másképp a Layer Cake-ben, még pedig egy droghálózat szerves részeként éli békés mindennapjait. Már éppen a pénzben dúskáló nyugdíjas, bűnözésmentes éveit tervezgeti a jó matekos 30-as főhős amikor a dolgok precíz egyensúlya hirtelen felborul és óriási káosszá alakítja az addig idilli drogbizniszt. Az események lavinaként dagasztják a konfliktust és olykor fogalma sincs a nézőnek, hogy éppen mi miért történik valamint, hogy problémák mikornak talál megoldásra de semmi pánik szépen lassan összeáll a kép. Különös hangsúlt fektetnék a lassú szóra mert habár televan történéssel a film a pörgős akciójelenetknek híján van, nemúgy a szereplőnek hiszen kapkodhatjuk majd a fejünket Daniel Craig "kollégái" között (bravúros szereposztás). Jah és persze mindeki szeretne egy szeletet a Tortából. :)

Remek film, szórakoztató, és csavarokkal teli nem utolsó dolog egy más szemszögből látni Daniel-t 7.4 korrekt.

Láttuk (review)

Rocknrolla (2008) imdb: 7.4
Spíler

Guy Ritchie iz bek egy újabb fergetegesnek ígérkező filmmel és hát mit is várhatunk a 2005-ös Revolver után? átver valakit valaki és akkor tartozik valaki valakinek és aztán mindenki a másiknak tartozik hirtelen eltűnik valami ezért valakik nagy sz@rban lesznek már éppen megölnék a valakit amikor kiderül... de a végén úgyis egy ember ver át midnekit... na igen Guy Ritchie... aki látott már tőle filmet nagyjából sejti miről beszélek de vajon, hogy van ez a Spílerben? Kiemelném a megjelenítést, látványvilágot amire gondolkodás nélkül 10/10-et adok a hangulat is penge de valahogy a story és a történések egymásutánja egy óriási gejzírként kitörő MIVAN?-t kényszerít ki belőlem. A karakterek nagyon jók és újszerűek (Spíler) az eddig általam látott filmekhez képest de már, az, hogy szinte minden karakter között van összefüggés legyen az akármilyen jelentéktelenenyhe homlokráncolásra adott okot nálam de a leegyszerűsített és a találgatás örömét megölő átverős történet igazán lelombozott... többet vártam. Valójába a filmet a különleges és érdekes karaterek tarják a vállukon akikből egy tucatnyi van úgyhogy jobb ha előveszed az arcmemóriád de jegyzetfüzetre nem lesz szükség a story miatt.

Tetszett de csalódott vagyok. Majd talán a következő részekben (azt csiripelik) Egyelőre erős 7.0-t kap tőlem

Pozitív hősök a némafilm és a korai hangosfilm korszakból

Az elmúlt félév során rengeteg olyan filmet láttam, amelyekben fellelhetünk pozitív, vagy pozitívnak vélt karaktereket. Ez mind objektív, mind szubjektív szempontból is észrevehető, ha kicsit is odafigyelünk az adott film mondanivalójára. Gyakran ezeket a mondanivalókat a mai világra is ráhúzhatjuk, hiszen ezek a filmek olyan alkotások, amelyek nem veszítenek aktualitásukból az idők során. Örök filmek ezek.

Szubjektív szemmel vizsgálva úgy gondolom, hogy sokkal több filmet is megemlíthet az ember egy ilyen téma kidolgozásakor. Mivel az én véleményem is lehet mérvadó (majd talán egyszer), így olyan szereplőket is megemlítek, amelyek nem feltétlenül pozitívak, de az én szemszögemből mégis „többek”.

Így van ez az abszolút favoritomnak kikiáltott Charlie Chaplinnel. Az 1925-ös Aranylázzal belopta magát a szívembe. Lenyűgözi az embert a naivitásával, azzal, hogy olyan emberi, és mégis bohókás. Hisz a lehetetlenben és hisz mindabban, amiben egy normálisnak titulált ember nem. Éppen azért ennyire pozitív a számomra, mert megtestesíti az amerikai álmot, mindeközben mégsem szabad elfelednünk, hogy egy kisember karakterét testesíti meg. Sajátos emberi bájával, azzal hogy éhezéskor megosztja fél pár cipőjét a kunyhóban a másik szereplővel, érzelmességével az én szívembe belopta magát. Ő az én hősöm.

Csakúgy az én hősöm Maréchal hadnagy. Jean Gabin alakította rabot, szökevényt méltán nevezhetjük pozitív hősnek. A nagy ábránd című filmben Maréchal és társai rabok; próbálnak megszökni, ám jelenetről jelenetre „fogynak”. Egyedül Maréchalnak és a sebesült társának, Rosenthalnak sikerül megmenekülnie. A szökés közben a bécsi zsidócsaládból származó Rosenthal összeveszik társával. Maréchalt viszont ez a jelenet emeli hőssé: a sebesült Rosenthallal kibékülnek, és tovább folytatják útjukat Svájc felé.

Bajban ismerszik a barát, és ezt a közmondást bátran ráhúzhatjuk erre a történetre is. És ilyenkor nemcsak Maréchalra kell gondolnunk, hanem a film további szereplőire is. De Boëldieu is egy olyan karaktert formál meg a filmben, akire felnézünk, hiszen ő segít megmenekülni Maréchaléknak. A saját életét kockáztatva kezd el furulyázgatni, ezzel elvonva az őrök figyelmét a szökésben lévőkről.

Jean Renoir, a film rendezője egyébként ebben a filmben nemcsak Jean Gabin és Pierre Fresnay szerepét alkotta meg pozitív hősként, hanem a német asszonyét, Elsáét is (Dita Parlo). A német hölgyet nem zavarja, hogy Maréchal „ellenség”, hisz francia. Ráadásul szerelmük annyira bensőséges lesz, hogy Elsa visszavárja Maréchalt a háború után is. Elsa menedéket nyújt mind Maréchalnak, mind de Boëldieu-nek.

Ez a visszafogott, realista stílus méltán mutatja be, hogy a háború az ellenségeskedés ellenére mégiscsak összehozza az embereket. Ehhez azonban Jean Gabin színészi játéka is hozzájárul, ugyanis a lírai realista drámákat általában az ő színészi személye köré építették fel. Erre hoznám fel példának az Új Oxford Filmenciklopédiában szereplő Jean Gabin életrajzot író Ginette Vincendeau idézetét, miszerint: „Markáns vonásai, párizsi akcentusa és szinte eszköztelen játéka hitelességet kölcsönzött az általa megformált karakternek, míg álmodozó tekintetét csodálatosan elkapták az olyan operatőrök, mint Kurt Courant és Jules Krüger, akik ezáltal romantikus figurát alkottak belőle.”. A címe pontosan erre az „álmodozó tekintetre” emlékeztet engem. A magyar cím ezt jobban érzékelteti, mert ebben az ábránd az a szó, ami megfogalmazza azt, hogy miről álmodozunk, mit szeretnénk, hogy máshogy legyen, jobb legyen. Az eredeti címben - La Grande Illusion - fellelhetjük a magyar illúzió szót, ami nem feltétlenül egyezik meg az ábránddal. Illúzió, amit egy adott helyzetben odaképzelünk, vagy nehéz helyzetekben önkéntelenül is látunk.

Az első világháború után ez a pacifista hangulatú film rekordokat döntött az akkori statisztikák szerint, ami nem meglepő a második világháború előtt. 1937-ben, a megjelenés évében 2 hónap alatt egyetlen moziteremben 200000 néző váltott rá jegyet. Mi több, 1938-ban Amerikában a filmkritikusok az év legjobb külföldi filmjének választották, és New York-ban 36 hétig vetítették az egyik moziban. A véleményem szerint ezek a statisztikák is hűen mutatják, hogy A nagy ábránd kiérdemelte, hogy bekerüljön a Brüsszeli 12-be. Az általam bemutatott 3 karakter kidolgozottsága pedig Renoir érdeme, aki ebben a hangosfilmben képes volt 3 olyan pozitív hőst is megteremteni, akik évek múltán sem kopnak el, mert olyan értékeket képviselnek, amik mind akkor, mind ma is megállják a helyüket az életben és a vásznon is.

Talán még ennél is nagyobb értéket képvisel Jeanne d’Arc. A Brüsszeli 12 4. helyezettje 78 szavazatot kapott. Egy napba sűrítik a cselekményt, melynek forgatókönyve az eredeti perirat alapján készült.

Carl Theodor Dreyer rendezte, ám az alkotóknak nagy művészi szabadságot adott annak ellenére, hogy meghatározott néhány igen fontos dolgot. Ezek például: eredeti helyszín (Franciaország), film központjában a karakter belső világa legyen, nem kellenek túlzó díszletek és smink. Dreyer előnybe részesítette a karakter belső világának megjelenítését a vásznon, semmint a cselekményt magát. Többek közt azt írta, hogy: „Az emberi arc olyan terep, melynek felfedezésére soha nem un rá az ember. Nincs annál nagyobb élmény, mint mikor egy stúdióban az ember megfigyelhet egy, az ihlet rejtélyes hatalmába került érzékeny arcot.”. Ezért Dreyer előnyben részesíti a premier plánokat, amellyel még nyomasztóbbá teszi Jeanne szenvedéseit vallatás közben.

A színésznő, aki Jeanne-t formálja meg Maria Falconetti. Első és egyben utolsó szerepe is volt ez, hiszen egy revütáncosnő volt, nem pedig hivatásos színész. Ám mégis a film középpontjában Jeanne jelleme áll: tudatos, intelligens, erős nő, aki mint minden ember, ő is életösztöneit követve fél a haláltól, ám mégsem vallhat az istene ellen, mert azt állította, hogy megjelent előtte. Ez a film konfliktusa is, mert miközben vallatják a papok és visszavonó nyilatkozatot akarnak vele aláíratni, ő még mindig hisz.

Ezt a bonyolult, összetett jellemábrázolást Falconetti hitelesen adja elő. Például a filmben a saját haját vágják le. Válaszait tudatosan átgondolja, ám meginog, de éppen ettől marad emberi. Az egész film kulcsa igazából Jeanne d’Arc jelleme: érzelmi kitörései, és fizikai illetve szellemi ereje emeli őt a pozitív hősök közé, mindeközben mégis ember marad. A papok vallatása közben premier plánokból kísérhetjük szemmel Jeanne arcát, és szenvedéseit. Mikor a kínzókamrában összeesik, lázas lesz, szobájába viszik, de még mindig kitart az elvei mellett: kevesebbet ér, minthogy megtagadja Jézust. Ezért aztán a vallatások, hajlevágás, vércsapolás, kínzókamra és megannyi megpróbáltatás után mégis máglyahalálra ítélik. És még az utolsó percében, másodpercében sem tántorodik vissza; méltán gondolhatja, hogy ott és akkor már úgyis minden mindegy. Utolsó szava az, hogy: „Jézus”.

A kritikusok dicsőítették Dreyer filmjét, azonban a nézőket megosztotta a film. Voltak akik azon a véleményen voltak, mint a kritikusok, hogy ez egy halhatatlan, örök film, a világ legpozitívabb hősével, akit csak akarhat magának a föld. Másik felük (és azt hiszem ők jóval többen is voltak) pedig elutasították a filmet, mondván hogy túl sok a felirat.

Ezek a feliratok számomra is zavaróak voltak, ugyanis ha kevesebb lett volna belőlük, jobban élvezhető lett volna a film, és még ennyi idő távlatából is jobban bele tudtam volna élni magam. Az azonosulást Jeanne-nal ezek a gyakori feliratbevágások hiúsították meg. Mikor az elején akadozott a tempó, nem szívesen „szenvedi” végig a néző a filmet. Azt viszont egy kicsi belegondolással is megérthetjük, hogy Jeanne szenvedései és halála egy cél érdekében hőssé emelték, mégpedig talán a legpozitívabbá és a legidőtállóbbá. Elkötelezettségben és hitben a mai napig nincs hiány. Ez a fekete-fehér történeti némafilm pedig hű mind az akkori, mind a mai ember erkölcsi világa számára.

Ha már erkölcs, akkor Antonio. Méghozzá Lamberto Maggiorani a Biciklitolvajok című filmből. Az 1948-as olasz hangosfilm szinte dokumentálja a főszereplő napját, amelyben a biciklijét és a biciklivel együtt a megélhetését keresi.

Az olasz filmművészet újragondolta a realizmust, és neorealizmusként gazdag eszközökkel, drámaian jeleníti meg a filmeket. A főhős a megélhetésért küzd, hogy családját el tudja tartani, ugyanis az amúgy is hatalmas munkanélküliségben nehéz az élet. nemcsak valószerű, hanem valós is a történet. A cselekmény igen szegényes, hisz nem a megoldás lehetősége a lényeg, hanem az adott nap.

Vittorio de Sica azt nyilatkozta, hogy ő már gyerekkorában megismerte a nyomort, és ebből a filmjéből én el is hiszem neki. Megtenni mindent a mindennapi betevőért, kitartani és nem feladni. A főszereplő rokonszenvesnek tűnik, realistán gondolkodik, bár néhány jelenetben úgy éreztem, hogy túlbonyolítja a dolgokat és túlzottan hajszolja a tettest. Mindezt felelősséggel teszi, hiszen felelős a feleségéért, fiáért, magáért és mivel ő a férfi, így rá hárul a feladat és csalás eltartásának oroszlánrésze. Antonio azonban csak magára számíthat, mert a piacon vagy nem tudnak segíteni a társai, vagy a rabló segítői vezetik félre őt célja elérésében. A cél nem akkora, mint Jeanne d’Arc esetében, hisz Antonio csak a bicikliét akarja megtalálni, bár néha arra emlékeztetett, hogy a rablót találja meg és bosszút álljon rajta. Ami persze érthető, hisz ez az ember normális viselkedése. A társadalom tagjainak azonban nem ez a megfelelő viselkedés, ugyanis hasonló helyzetben személy szerint segítenék annak az embernek, akinek tudok. De persze nincs azaz érzés bennem, hogy ott lenne a magam baja, hogy nekem is a munkanélküliséggel kellene megbirkóznom. Ennek ellenére a kisfia felnéz rá, de egy jelenetben meg is haragszik rá, ám haragja nem sokáig tart, étterembe is mennek.

A film végén tanácstalanság lép fel a nézőben: mi lesz ezután? A filmnek nincsen lezárt, megoldást nyújtó vége. Happy end pedig végképp nincs. Én mégis pozitívan látom a kimenetelét a „végének”, hisz hiába sugall pesszimizmust, tanácstalanságot, én tartom akkora pozitív hősnek Antoniot, hogy erre a problémára is megtalálja a megoldást. Ha nem egyedül, akkor feleségével, akivel a film elején is megoldották a zálogba adott bicikli kiváltását.

Jövőjük ennek ellenére még egy ideig bizonytalan lesz, és valószínű, hogy ebből a bizonytalanságból, munka nélküli életből és megélhetetlenségből nehéz lesz kitörni. Valahogyan így tudnám elképzelni a „Biciklitolvajok 2.” című alkotást.

Kettő kisebb pozitív hőst emelnék ki még 1-1 filmből, amik talán hogy csak számomra pozitívak, de mindenképpen beleillenek az eszmefuttatásomba. Ez a két szereplő pedig Francis a Dr. Caligari című filmből, a másik pedig Maria a Sorompók lezárulnakból.

Francist elmebetegnek állítják be, de sokat törtem a fejem azon, vajon valóban bolond-e. Én inkább a film kerettörténete miatt mondanám csak, hogy igen. De abban a kerettörténetben is benne rejlik Caligari sunyi mosolya, ami sejtet. Sejteti Francis igazságát, miszerint a bolondok házának igazgatója egy hipnotizőr lenne. Én ezért emelném ki Francist, mert számomra ő is pozitív, és én hiszek neki.

Maria pedig segítség, támasz Umbertonak a Sorompók lezárulnak című alkotásban. Mariat azért emelném ki, mert valószínűleg Umberto is ezt tenné. Ha én lennék Umberto, és Maria törődne a legféltettebb dolgommal, a kutyámmal, akkor mindenféleképpen pozitív személynek állítanám be. Személy, nem személy: a kutya is pozitív, mert az öngyilkosságra készülő férfit mégiscsak hű ölebe menti meg.

Az itt tárgyalt filmek közös vonása lehet pozitív mivoltuk, de én mégis inkább a hitet emelném ki mindannyiukban. Hittek magukban, hittek egy eszmében, hittek valamiben, amitől ők többek lettek, és többet tehettek magukért, családjukért, társadalomért.

Ők az én hőseim.

Wishlist

Righteous Kill (2008) 6.2
Body of Lies (2008) 7.4

Láttuk (review)

JCVD (2008) imdb:7.6

"In five minutes"
Lassan de annál viccesebben indul a 47 éves karatekommandóharcos mondhatni önéletrajzi filmje (nem az) még pedig egy forgatáson kezdődik minden ahol egy Jean-Claude Van Damme film szokásos elemeit (ratatata, bumm, hidehide)nyomja le a főhősunk. Nagyon magas ívvel vágunk bele az alkotásba és ez elég ahhoz, hogy fenntartsa a néző figyelmét egészen a következő pár váratlan fordulatig amelyek igen elgondolkodtató és szórakoztató motívumok. Ha nagyon leegyszerűsíteném a dolgot akár 3x3 puzzlehoz is hasonlíthatnám a JCVD-t amelynek kirakása fun de kicsit megmozgatja az agyat és a kirakott kép talán ez lenne. Röviden és értehetően: szórakoztató alkotás Van Damme-al jókis múvokkal komandósokkal többoldalról átélt történettel pár jó effektel.

A 7.6 korrekt pontszám egyetértek és ajánlom az akciofilm és JCVD kedvelőknek.

Hahoo

sziasztok.
Doki mondta, hogy írjam azt, hogy mozibuzi vagyok. De nem vagyok, szimplán csak szeretem a filmeket. Ráadásul mozgóképkultúra és médiaismeret szakos vagyok az egri EKF-en. A média tulajdonképpen nem érdekel, de muszáj.. A filmek készítése, filmtörténet azonban már annál inkább izgat, hát mióta van film és erotika órám :)
Ennyi legyen elég. Ha meg nem, akkor zaklassatok nyugodtan az ímélcímemen vagy bárhol.
Ja! És amiket írok, teljesen szubjektívak, ami magával vonzza természetesen, hogy nyugodtan lehet velem kötekedni. Kinek a pap, kinek a papné. Pl. a barátom él és hal a Jean Claude van Damme, és Silvester Stallone filmekért, amit természetesen én UTÁLOK!
Jó olvasgatást :)

Magyar filmek 1945-53-ban

Ahhoz, hogy megértsük ennek a korszaknak a filmjeit, tisztában kell lennünk a történelmi háttérrel, hogy milyen volt akkor Magyarország vezetése, kik irányították az országot és ez a vezetés mit követelt az emberektől.

A második világháború után Magyarország szovjet fennhatóság alá került, így nagy esélye volt a kommunista pártnak, hogy koalíciót kössön a választásokat megnyerő Független Kisgazdapárttal. Miután megszerezték a belügyi tárcát a kommunisták, elkezdték kiszorítani a kisgazdákat a pártból, ami persze azt eredményezte, hogy a végén Rákosi Mátyás került az ország élére.

Ebben a koalíciós időszakban a filmipar államosítása átmeneti korszak volt egészen 1948-ig. A gyártó bázis állami kézben volt, a stúdiót és különböző felszereléseket pedig bérbe lehetett venni. Azonban már az 1940-es évek második felére is jellemző volt, hogy egyes koalíciós pártok jelentkeztek egy-egy film elkészítésére, amelyben a saját ideológiájukat fogalmazhatták meg és ezeket mutathatták be a népnek, a nézőknek.

1948. március 21-én a magyar filmszakmában fordulat következett: államosították a filmipart. Ezután a központi vezetés írta elő, hogy milyen filmet készítsenek, mi legyen a téma, milyen ideológiát kelljen megjeleníteni a filmen. Ezek a filmek egy sémára épülnek, gyakori téma a mezőgazdaság átszervezése, ipari termelés növelése, szabotőrök leleplezése, kommunista vezetők dicsőítése.

Első film, ami ilyen paraszti témájú film, a Talpalatnyi föld Bán Frigyestől. Ez volt az államosított magyar filmgyártás első alkotása. Ebben a filmben még viszonylag nincsenek olyan erős motívumok, amelyek a szocialista eszmére emlékeztetnének. Azonban ez is egy olyan film, amely realista módon mutatja be az adott kor társadalmát, a parasztság életét. Ezeknek a filmeknek 3 fő alapmotívumuk van:

1. szegény- és gazdagparasztok (kulákok) ellentétei

2. egyéni gazdák belépése a termelőszövetkezetekbe

3. termelőszövetkezetek vezetésének hibái

Szabó Pál regénye alapján készült, mely a Lakodalom, Keresztelő, Bölcső címet viseli. A paraszti témájú filmek alapjai még irodalmi művek voltak, hiszem az 1930-as évek népi írói a regényeikkel akarták felhívni a figyelmet arra, hogy az országban a parasztság helyzete mennyire silány és hogy az ország mennyire elmaradott. A 2 főszereplő, Marika és Jóska karakterét alakító színészek Mészáros Ági és Szirtes Ádám az egész sematikus filmművészet alatt szerepet kaptak. Mészáros talán azért, mert a naivitást hitelesen elő tudja adni, Szirtes pedig karizmája és hihetetlen színészi egyénisége miatt.

A film realista, és cselekménye hagyományos, ám drámai feszültséget teremt és ezzel viszi előre a cselekményt. Juhos Mari egy zsellérlányt alakít, akit férjhez adnak szülei, hogy a vissza nem fizetett váltóért el ne vegyék a házukat. Azonban Jóska elrabolja Marikát és itt kezdődik a bonyodalom. A szülők házát elveszik, Marika babát vár, a megélhetésért dolgozik Jóska, mindenféle munkát elvállal, de még a földeken sem tudnak termelni, mert szárazság van, és kiszárad a termény. Mikor az uradalmi halastavat elvezetik a veteményesre, Jóska társát lelövik, Jóska pedig az intézőt löki le a zsilipről. A film végén a börtönbeli feliratról értesülünk, hogy Jóska 15 évnyi börtönbüntetést kapott. A filmet személy szerint lezáratlannak érzem, mert sok találgatásra ad okot. Mi lesz Marika családjával, mi lesz a babával, az életükkel, jövőjükkel, megélhetésükkel.

1948 után Révai József népművelési miniszter személyesen befolyásolta a filmkészítés mivoltját. Ő ellenőrizte a forgatókönyveket is, hiszen szerinte a forgatókönyvben a leírt szavakat sokkal egyszerűbb ellenőrizni, mint a mozgóképet. Hosszú montázsok használatát írta elő, illetve a vég nélküli dialógusokat, amelyekkel úgy gondolta, hogy meg lehet győzni a nezőközönséget.

„A sematizmus leegyszerűsíti a cselekményt, mert azt nem az élettapasztalat formálja, hanem az előzetesen kialakított szempontrendszer.”

Ilyen szempontrendszeren alapszik a Kiskrajcár és a Kis Katalin házassága is. Mind a kettő filmben Szirtes és Mészáros szerepel szintén. Ezek azonban már nem paraszti témájú, hanem munkás témájú filmek, melyek a „jelenkorban” játszódnak. Legfontosabb helyszín a gyár, és ahogy ezt a 2 filmet megnéztük, mind a kettőben a termelés a fő problematika. Úgy tűnik, mintha az előállított mennyiség 150%-a se lenne elég. Lenézik, aki csak 80%-ban teljesít. Nem ritka, hogy ezekben a sematizált filmekben gyakran látható olyan jelenet, amikor az élmunkások 120, de van hogy 200%-ot is teljesítenek. „A dolgozók a százalékok bűvöletében élnek.” A Kiskrajcárban csakúgy, mint a Kis Katalin házasságában. Gyakran szerepeltetnek fiatalokat, szerelmes párokat, akik – természetesen - az államtól kapnak lakást. Az élen járó munkások általában egymásra találnak. Ezt láthatjuk a Kiskrajcár című filmben is. Szirtes beleszeret a Mészáros alakította Kiskrajcárba egy építkezés kellős közepén. Bonyodalom akad azonban, mikor a szovjet gépek nem érkeznek meg, ám természetesen happy end a film vége, mert ugye istenítjük a szovjeteket és a magyar kommunista vezetést is.

Kis Katalin házasságában nekem a legfurcsább jelenet az újonnan kapott szerelmi fészek berendezése után volt, mikor a friss menyecske kihozza a falra felakasztandó fotókat. Először, a mai felfogásommal úgy gondoltam, hogy biztos a feleség és a férj szüleinek képei lesznek, azonban nagyon nagyot tévedtem. A két kép ugyanis Rákosit és Sztálint ábrázolta. Kinek a pap, kinek a papné, gondoltam magamban, azonban akkor még bele sem gondoltam, hogy de hát ez muszáj volt, hisz az egész film készítése az állam tulajdonában van! Máriássy Félix rendezte filmben is van persze bonyodalom, hisz a feleséggel bajok vannak, mégpedig nem teljesít 100%-ot, sőt azon felül sem. Éppen ezért ebben a filmben is éltek azzal a fordulattal, hogy az élen járó munkások készségesen segítenek a többieknek, akik kicsit le vannak maradva, vagy nem értenek a munkához. Gyakran énekelnek indulókat, amik szövege készteti is őket a munkára. (Itt jegyezném meg csak zárójelben, hogy gimnáziumi történelem tanárnőm szerint ezek az indulók, és dalocskák valóban befolyásolják az embereket, mert jókedvre és tennivágyásra készteti őket. Szerinte evezés közben egy táborban nincs is jobb, mint kommunista indulókat fújni, hogy ezzel lelkesítsék a lustábbakat is.)

Ebben a filmben még megjelenik a „Tanulni! Tanulni! Tanulni!” ideológia is, mivel Katalin tanulókörbe is jár a munkája és házimunkája mellett, mert a kommunista eszmék tanulásánál persze nincsen fontosabb, még az otthoni teendő is elpocsékolt idő. És amúgy is egy sztahanovista munkásasszonynak legyen ideje minderre, miközben a munkahelyén 200%-ot teljesít. Szilágyi Gábor szerint: „A politikának nem hús-vér hősökre, hanem egyoldalú viselkedésmintákra van szüksége, amelyekkel a néző azonosulhat, példának tekintve azokat.”.

Mindeközben persze azért élvezni lehetett ezeket a filmeket, mert a kameramozgások, és beállítások egyszerűek voltak, nem volt túl bonyolult a szerkezetük sem.

Habár Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálakor Rákosi a miniszteri széket átadta Nagy Imrének és Révait is leváltották népművelésügyi posztjáról, az 1955-ös Körhinta című film még hatalmas sikert aratott. Sarkadi Imre írta a forgatókönyvet, saját regénye, a Kútban alapján. Fábri Zoltán rendezte, akinek sikerült egy olyan megnyerő szereplőgárdát összehoznia, hogy a film az 1956-os cannes-i nemzetközi filmfesztiválon nemzetközi sikert aratott és sokáig nagy érdeklődéssel fordultak a külföldiek a magyar filmgyártás felé. A film bonyodalmát az adja, hogy 2 generáció normái ellentétbe kerülnek egymással. Míg Mari (Törőcsik Mari) a szerelmet képviseli Mátéval (Soós Imre), addig apja Pataki (Barsi Béla) a szövetkezetből kilépvén társul Farkassal (Szirtes Ádám), akinek odaígéri a lányát; mondván „főd a főddel házasodik, ezt a törvényt akarnátok ti keresztülhúzni? Ez minden szerelemnél erősebb!”.

Az operatőr a körhintajelenetet bravúros megoldással készítette, hisz mind kívülállóként, mind pedig a főszereplők szemszögéből is latjuk az eseményeket. Olyan, mintha mi is a körhintán ülnénk. Talán ez a film legismertebb jelenete. Azonban ezt az örömöt, hogy a körhintán ülünk, baljós vége lesz, hiszen Mari apja vár lenn „minket” (azért minket, mert én úgy éreztem a jelenet közben, hogy azonosultam Marival), és ez fenyegetőleg hat ránk. Hát még az a jelenet, mikor az apa a lufit elveszi, és elereszti. Ez amolyan jelkép is lehet, hiszen a léggömb ebben a kontextusban a boldogságot jelképezi.

Egyébként Truffaut írt egy kritikát a Körhintáról, amelyben nagy elismeréssel tekint fel a film készítőire, és ezzel a világ filmkészítőinek tekintetét Magyarország felé fordította.

Ezekben a filmekben az jelenik meg, hogy az akkori vezetés hogyan próbálta verbuválni a dolgozókat. Propaganda filmeknek is méltán nevezhetnénk őket, hiszen azt hirdették, hogy hogyan kell öntudatos szocialista illetve kommunista dolgozóvá válni. Ezeket pozitív hősökkel akarták megjeleníttetni; több-levesebb sikerrel. Azonban véleményem szerint Mészáros Ági állandóan naiv megformált karakterében még az olyan elveszettek is magukra találtak, mint Kis Katalin, vagy Kiskrajcár. Éppen ezért kellettek ilyen gyenge figurák is, hogy az emberek elhiggyék, hogy ők is lehetnek kivételesek, ha rengeteget dolgoznak, ezzel megnyervén őket a rendszer számára.

Legtöbb esetben a cselekmény hitetlen, mert nem a logika viszi előre, hanem az ellentétek és párhuzamok ügyes egyvelege. Sztálin halála után azonban a filmgyártásban is lassan elkezdődtek a változások. Már a társadalmi kérdések mellett az egyén egyéb gondjaira is ráterelődött a téma. Ezek a filmek az egyének sorsairól szól, hogyan élik meg egyes napjaikat, és milyen a helyzetük.

Személy szerint ezek a filmek nekem nagyon tetszettek, de hihetetlen mértékben érezni rajtuk a kényszert és a rájuk húzott sémát. Nem egyediek, ám néhány jelenetükben mégis kiválóak és kiemelkedőek. Ennek ellenére tetszettek, néhány kivételes karakter pedig tetszett, hogy nem olyan sablonos, mint a többi. Akkoriban nehéz lehetett ellentmondani az államnak, így én is inkább csináltam volna ugyanolyan sémán alapuló filmet, mint azelőtt már százan, mint hogy egyet se készíthessek. Ilyen, ha valakit elnyomnak.

Források: http://apertura.hu/2006/tel/gelencser/index03.htm, http://www.filmtortenet.hu/object.fe53d071-b617-4dbd-bec9-46d7dbbcc23b.ivy, http://www.filmtortenet.hu/object.83440981-4e94-40cf-986b-7932494615d5.ivy.

A magyar film története a kezdetektől 1990-ig c. könyv.