2009. február 19., csütörtök

Pozitív hősök a némafilm és a korai hangosfilm korszakból

Az elmúlt félév során rengeteg olyan filmet láttam, amelyekben fellelhetünk pozitív, vagy pozitívnak vélt karaktereket. Ez mind objektív, mind szubjektív szempontból is észrevehető, ha kicsit is odafigyelünk az adott film mondanivalójára. Gyakran ezeket a mondanivalókat a mai világra is ráhúzhatjuk, hiszen ezek a filmek olyan alkotások, amelyek nem veszítenek aktualitásukból az idők során. Örök filmek ezek.

Szubjektív szemmel vizsgálva úgy gondolom, hogy sokkal több filmet is megemlíthet az ember egy ilyen téma kidolgozásakor. Mivel az én véleményem is lehet mérvadó (majd talán egyszer), így olyan szereplőket is megemlítek, amelyek nem feltétlenül pozitívak, de az én szemszögemből mégis „többek”.

Így van ez az abszolút favoritomnak kikiáltott Charlie Chaplinnel. Az 1925-ös Aranylázzal belopta magát a szívembe. Lenyűgözi az embert a naivitásával, azzal, hogy olyan emberi, és mégis bohókás. Hisz a lehetetlenben és hisz mindabban, amiben egy normálisnak titulált ember nem. Éppen azért ennyire pozitív a számomra, mert megtestesíti az amerikai álmot, mindeközben mégsem szabad elfelednünk, hogy egy kisember karakterét testesíti meg. Sajátos emberi bájával, azzal hogy éhezéskor megosztja fél pár cipőjét a kunyhóban a másik szereplővel, érzelmességével az én szívembe belopta magát. Ő az én hősöm.

Csakúgy az én hősöm Maréchal hadnagy. Jean Gabin alakította rabot, szökevényt méltán nevezhetjük pozitív hősnek. A nagy ábránd című filmben Maréchal és társai rabok; próbálnak megszökni, ám jelenetről jelenetre „fogynak”. Egyedül Maréchalnak és a sebesült társának, Rosenthalnak sikerül megmenekülnie. A szökés közben a bécsi zsidócsaládból származó Rosenthal összeveszik társával. Maréchalt viszont ez a jelenet emeli hőssé: a sebesült Rosenthallal kibékülnek, és tovább folytatják útjukat Svájc felé.

Bajban ismerszik a barát, és ezt a közmondást bátran ráhúzhatjuk erre a történetre is. És ilyenkor nemcsak Maréchalra kell gondolnunk, hanem a film további szereplőire is. De Boëldieu is egy olyan karaktert formál meg a filmben, akire felnézünk, hiszen ő segít megmenekülni Maréchaléknak. A saját életét kockáztatva kezd el furulyázgatni, ezzel elvonva az őrök figyelmét a szökésben lévőkről.

Jean Renoir, a film rendezője egyébként ebben a filmben nemcsak Jean Gabin és Pierre Fresnay szerepét alkotta meg pozitív hősként, hanem a német asszonyét, Elsáét is (Dita Parlo). A német hölgyet nem zavarja, hogy Maréchal „ellenség”, hisz francia. Ráadásul szerelmük annyira bensőséges lesz, hogy Elsa visszavárja Maréchalt a háború után is. Elsa menedéket nyújt mind Maréchalnak, mind de Boëldieu-nek.

Ez a visszafogott, realista stílus méltán mutatja be, hogy a háború az ellenségeskedés ellenére mégiscsak összehozza az embereket. Ehhez azonban Jean Gabin színészi játéka is hozzájárul, ugyanis a lírai realista drámákat általában az ő színészi személye köré építették fel. Erre hoznám fel példának az Új Oxford Filmenciklopédiában szereplő Jean Gabin életrajzot író Ginette Vincendeau idézetét, miszerint: „Markáns vonásai, párizsi akcentusa és szinte eszköztelen játéka hitelességet kölcsönzött az általa megformált karakternek, míg álmodozó tekintetét csodálatosan elkapták az olyan operatőrök, mint Kurt Courant és Jules Krüger, akik ezáltal romantikus figurát alkottak belőle.”. A címe pontosan erre az „álmodozó tekintetre” emlékeztet engem. A magyar cím ezt jobban érzékelteti, mert ebben az ábránd az a szó, ami megfogalmazza azt, hogy miről álmodozunk, mit szeretnénk, hogy máshogy legyen, jobb legyen. Az eredeti címben - La Grande Illusion - fellelhetjük a magyar illúzió szót, ami nem feltétlenül egyezik meg az ábránddal. Illúzió, amit egy adott helyzetben odaképzelünk, vagy nehéz helyzetekben önkéntelenül is látunk.

Az első világháború után ez a pacifista hangulatú film rekordokat döntött az akkori statisztikák szerint, ami nem meglepő a második világháború előtt. 1937-ben, a megjelenés évében 2 hónap alatt egyetlen moziteremben 200000 néző váltott rá jegyet. Mi több, 1938-ban Amerikában a filmkritikusok az év legjobb külföldi filmjének választották, és New York-ban 36 hétig vetítették az egyik moziban. A véleményem szerint ezek a statisztikák is hűen mutatják, hogy A nagy ábránd kiérdemelte, hogy bekerüljön a Brüsszeli 12-be. Az általam bemutatott 3 karakter kidolgozottsága pedig Renoir érdeme, aki ebben a hangosfilmben képes volt 3 olyan pozitív hőst is megteremteni, akik évek múltán sem kopnak el, mert olyan értékeket képviselnek, amik mind akkor, mind ma is megállják a helyüket az életben és a vásznon is.

Talán még ennél is nagyobb értéket képvisel Jeanne d’Arc. A Brüsszeli 12 4. helyezettje 78 szavazatot kapott. Egy napba sűrítik a cselekményt, melynek forgatókönyve az eredeti perirat alapján készült.

Carl Theodor Dreyer rendezte, ám az alkotóknak nagy művészi szabadságot adott annak ellenére, hogy meghatározott néhány igen fontos dolgot. Ezek például: eredeti helyszín (Franciaország), film központjában a karakter belső világa legyen, nem kellenek túlzó díszletek és smink. Dreyer előnybe részesítette a karakter belső világának megjelenítését a vásznon, semmint a cselekményt magát. Többek közt azt írta, hogy: „Az emberi arc olyan terep, melynek felfedezésére soha nem un rá az ember. Nincs annál nagyobb élmény, mint mikor egy stúdióban az ember megfigyelhet egy, az ihlet rejtélyes hatalmába került érzékeny arcot.”. Ezért Dreyer előnyben részesíti a premier plánokat, amellyel még nyomasztóbbá teszi Jeanne szenvedéseit vallatás közben.

A színésznő, aki Jeanne-t formálja meg Maria Falconetti. Első és egyben utolsó szerepe is volt ez, hiszen egy revütáncosnő volt, nem pedig hivatásos színész. Ám mégis a film középpontjában Jeanne jelleme áll: tudatos, intelligens, erős nő, aki mint minden ember, ő is életösztöneit követve fél a haláltól, ám mégsem vallhat az istene ellen, mert azt állította, hogy megjelent előtte. Ez a film konfliktusa is, mert miközben vallatják a papok és visszavonó nyilatkozatot akarnak vele aláíratni, ő még mindig hisz.

Ezt a bonyolult, összetett jellemábrázolást Falconetti hitelesen adja elő. Például a filmben a saját haját vágják le. Válaszait tudatosan átgondolja, ám meginog, de éppen ettől marad emberi. Az egész film kulcsa igazából Jeanne d’Arc jelleme: érzelmi kitörései, és fizikai illetve szellemi ereje emeli őt a pozitív hősök közé, mindeközben mégis ember marad. A papok vallatása közben premier plánokból kísérhetjük szemmel Jeanne arcát, és szenvedéseit. Mikor a kínzókamrában összeesik, lázas lesz, szobájába viszik, de még mindig kitart az elvei mellett: kevesebbet ér, minthogy megtagadja Jézust. Ezért aztán a vallatások, hajlevágás, vércsapolás, kínzókamra és megannyi megpróbáltatás után mégis máglyahalálra ítélik. És még az utolsó percében, másodpercében sem tántorodik vissza; méltán gondolhatja, hogy ott és akkor már úgyis minden mindegy. Utolsó szava az, hogy: „Jézus”.

A kritikusok dicsőítették Dreyer filmjét, azonban a nézőket megosztotta a film. Voltak akik azon a véleményen voltak, mint a kritikusok, hogy ez egy halhatatlan, örök film, a világ legpozitívabb hősével, akit csak akarhat magának a föld. Másik felük (és azt hiszem ők jóval többen is voltak) pedig elutasították a filmet, mondván hogy túl sok a felirat.

Ezek a feliratok számomra is zavaróak voltak, ugyanis ha kevesebb lett volna belőlük, jobban élvezhető lett volna a film, és még ennyi idő távlatából is jobban bele tudtam volna élni magam. Az azonosulást Jeanne-nal ezek a gyakori feliratbevágások hiúsították meg. Mikor az elején akadozott a tempó, nem szívesen „szenvedi” végig a néző a filmet. Azt viszont egy kicsi belegondolással is megérthetjük, hogy Jeanne szenvedései és halála egy cél érdekében hőssé emelték, mégpedig talán a legpozitívabbá és a legidőtállóbbá. Elkötelezettségben és hitben a mai napig nincs hiány. Ez a fekete-fehér történeti némafilm pedig hű mind az akkori, mind a mai ember erkölcsi világa számára.

Ha már erkölcs, akkor Antonio. Méghozzá Lamberto Maggiorani a Biciklitolvajok című filmből. Az 1948-as olasz hangosfilm szinte dokumentálja a főszereplő napját, amelyben a biciklijét és a biciklivel együtt a megélhetését keresi.

Az olasz filmművészet újragondolta a realizmust, és neorealizmusként gazdag eszközökkel, drámaian jeleníti meg a filmeket. A főhős a megélhetésért küzd, hogy családját el tudja tartani, ugyanis az amúgy is hatalmas munkanélküliségben nehéz az élet. nemcsak valószerű, hanem valós is a történet. A cselekmény igen szegényes, hisz nem a megoldás lehetősége a lényeg, hanem az adott nap.

Vittorio de Sica azt nyilatkozta, hogy ő már gyerekkorában megismerte a nyomort, és ebből a filmjéből én el is hiszem neki. Megtenni mindent a mindennapi betevőért, kitartani és nem feladni. A főszereplő rokonszenvesnek tűnik, realistán gondolkodik, bár néhány jelenetben úgy éreztem, hogy túlbonyolítja a dolgokat és túlzottan hajszolja a tettest. Mindezt felelősséggel teszi, hiszen felelős a feleségéért, fiáért, magáért és mivel ő a férfi, így rá hárul a feladat és csalás eltartásának oroszlánrésze. Antonio azonban csak magára számíthat, mert a piacon vagy nem tudnak segíteni a társai, vagy a rabló segítői vezetik félre őt célja elérésében. A cél nem akkora, mint Jeanne d’Arc esetében, hisz Antonio csak a bicikliét akarja megtalálni, bár néha arra emlékeztetett, hogy a rablót találja meg és bosszút álljon rajta. Ami persze érthető, hisz ez az ember normális viselkedése. A társadalom tagjainak azonban nem ez a megfelelő viselkedés, ugyanis hasonló helyzetben személy szerint segítenék annak az embernek, akinek tudok. De persze nincs azaz érzés bennem, hogy ott lenne a magam baja, hogy nekem is a munkanélküliséggel kellene megbirkóznom. Ennek ellenére a kisfia felnéz rá, de egy jelenetben meg is haragszik rá, ám haragja nem sokáig tart, étterembe is mennek.

A film végén tanácstalanság lép fel a nézőben: mi lesz ezután? A filmnek nincsen lezárt, megoldást nyújtó vége. Happy end pedig végképp nincs. Én mégis pozitívan látom a kimenetelét a „végének”, hisz hiába sugall pesszimizmust, tanácstalanságot, én tartom akkora pozitív hősnek Antoniot, hogy erre a problémára is megtalálja a megoldást. Ha nem egyedül, akkor feleségével, akivel a film elején is megoldották a zálogba adott bicikli kiváltását.

Jövőjük ennek ellenére még egy ideig bizonytalan lesz, és valószínű, hogy ebből a bizonytalanságból, munka nélküli életből és megélhetetlenségből nehéz lesz kitörni. Valahogyan így tudnám elképzelni a „Biciklitolvajok 2.” című alkotást.

Kettő kisebb pozitív hőst emelnék ki még 1-1 filmből, amik talán hogy csak számomra pozitívak, de mindenképpen beleillenek az eszmefuttatásomba. Ez a két szereplő pedig Francis a Dr. Caligari című filmből, a másik pedig Maria a Sorompók lezárulnakból.

Francist elmebetegnek állítják be, de sokat törtem a fejem azon, vajon valóban bolond-e. Én inkább a film kerettörténete miatt mondanám csak, hogy igen. De abban a kerettörténetben is benne rejlik Caligari sunyi mosolya, ami sejtet. Sejteti Francis igazságát, miszerint a bolondok házának igazgatója egy hipnotizőr lenne. Én ezért emelném ki Francist, mert számomra ő is pozitív, és én hiszek neki.

Maria pedig segítség, támasz Umbertonak a Sorompók lezárulnak című alkotásban. Mariat azért emelném ki, mert valószínűleg Umberto is ezt tenné. Ha én lennék Umberto, és Maria törődne a legféltettebb dolgommal, a kutyámmal, akkor mindenféleképpen pozitív személynek állítanám be. Személy, nem személy: a kutya is pozitív, mert az öngyilkosságra készülő férfit mégiscsak hű ölebe menti meg.

Az itt tárgyalt filmek közös vonása lehet pozitív mivoltuk, de én mégis inkább a hitet emelném ki mindannyiukban. Hittek magukban, hittek egy eszmében, hittek valamiben, amitől ők többek lettek, és többet tehettek magukért, családjukért, társadalomért.

Ők az én hőseim.

Nincsenek megjegyzések: